Orvostortenet.hu

A NOBEL-DÍJ TÖRTÉNETE 3.
Az amerikai Elizabet Blackburn, Carol W. Greider és Jack W. Szostak kapták A három kutató azzal érdemelte ki az elismerést, hogy felfedezték, miként védik a kromoszómákat az úgynevezett telomerek és a telomeráz enzim. Ez alkalomból Szállási tanár úr 8 évvel ezelőtt a Nobel-díj történetét felelevenítő sorozatát ismét leközöljük.
A Nobel-díj 100 évének harmadik részeAz 1976. évi díjazott Blumberg-Gajdusek amerikai kettős új korszakot nyitott a víruskutatás történetében. Blumberg mutatott rá, hogy az un. ausztrália-antigén a hepatitis-B-vírus felszíni antigénje, továbbá a nevezett kórokozó és az elsődleges májrák között összefüggés található. Gajdusek ismerte fel az ún. lassú vírusok (slow virus) szerepét a kuru-betegség és a Creutzfeld-Jacob szindróma kialakulásában. Hasonló lefolyású a Lyme-kór és az AIDS.
Az 1977. esztendei összeg egyik felét az USA-ban dolgozó francia R. Guillemin és a lengyel származású amerikai A.V. Schally kapta az agyalapi mirigy által termelt TRH (thyrotropin releasing hormone), valamint a hipofízis növekedési hormonjának szekrécióját szabályozó somatostatin előállításáért. Érdeklődési körüket Sellye János előadásai inspirálták. A díj másik felét Rosalyn Yalow-Sussmann fizikusnő kapta a laboratóriumi diagnosztikában oly fontos szerepet játszó radioimmunassay (RIA) felfedezéséért.
A svájci W. Arber, az amerikai D. Nathans és H. O. Smith 1978-ban megosztva kapták a restrikciós enzimek felfedezéséért és molekuláris genetikai alkalmazásáért. Kimutatták, hogy a restrikció a baktériumok általánosan elterjedt védekezési mechanizmusa az idegen DNS-el szemben, valamint a restrikciós enzimek segítségével megállapítható a DNS-molekulák bázissorrendje, amely alkalmas a szekvenciaanalízisre és a kromoszómatérképezésre. Ezzel lerakták a génsebészet alapjait.
Majd 1979. újabb mérföldkő a klinikai diagnosztikában. A dél-afrikai születésű amerikai fizikus A. Cormack és az angol kutatómérnök G. N. Hounsfield számítógépes tomográfiai módszert dolgozott ki, amely a hagyományos kétdimenziós röntgenképtől eltérően, sugárártalom veszélye nélkül lehetővé tette a háromdimenziós pásztázó vizsgálatokat. Hounsfield úttörő szerepet játszott a mágneses magrezonancia spektroszkópia elvén alapuló diagnosztikus módszer kifejlesztésében.
A francia immunológus J. B. G. Dausset, a venezuelai származású amerikai B. Benacerráf és az amerikai genetikus G. D. Snell 1980-ban kitűntetett munkássága az immunológiai reakciókat szabályozó sejtfelszíni struktúrák megértéséhez vezetett. A Dausset által leírt human leukocyta antigén (HLA) felismerése a sikeres szervátültetés alapvető feltételének bizonyult, az antigén-specifikus immunszupresszorok alkalmazásával együtt.
Az 1981. évi Nobel-díj egyik felét a kanadai születésű, Harvard-on dolgozó D. H. Hubel és munkatársa, a svéd T. N. Wiesel kapta a látási rendszer információ-feldolgozó működésével kapcsolatos felfedezésekért. Kimutatták, hogy a binokuláris látás kifejlődésében veleszületett tényezők játszanak szerepet, valamint az élet első szakaszában a látókérgi neuronok beidegzése a vizuális ingerektől függetlenül módosul. A rangos díj másik felében az amerikai pszicho-fiziológus R. W. Sperry részesült az agyféltekék funkcionális elkülönülésével kapcsolatos kutatási eredményeiért. A két féltekét összekötő idegpályák átmetszésével mutatott rá, hogy a bal főleg a logikus, a jobb az intuitív gondolkodás székhelye.
A nyolcvanas évektől a biokémia erőteljes előretörése figyelhető meg. Így 1982-ben a svéd biokémikus S. Bergström és B. I. Samuelsson, valamint az angol farmakológus John R. Vane a prosztaglandinokkal és velük rokon biológiai anyagokkal kapcsolatos felfedezéseikért részesültek kitűntetésben. Kiderült, hogy a hormonális szabályozó rendszer fontos részei, vegyi megfelelői a gyógyszergyártásban felhasználhatók.
Az említett csoportmunka alól szabályerősítő kivétel az amerikai genetikusnő Barbara McClintock, aki a mozgó genetikai elemek (transposonok) felismeréséért lett kitűntetett. Vizsgálatait a kukorica kromoszómáinak részletes megfigyelésével kezdte. Megállapította, hogy a kukoricaszemek színének változása pontosan leírható a gyűrűkromoszómák megjelenésével és vizsgálati módszere bizonyos öröklődő betegségek során megfigyelhető kromoszóma-elváltozások leírásánál szintén használható.
Az 1984. újabb mérföldkő. A dán immunológus N. K. Jerne három alapvető felismerést tett, amely megváltoztatta az addigi immunológiai szemléletet.
1. a fertőzések elleni küzdelemben résztvevő antitestek a szervezetbe kerülő idegen anyagok hatására újonnan keletkeznek.
2. a csecsemőmirigyben fejlődő T-sejt modellt szolgáltat rá, miként tanulja meg ez a sejt az immunvédekezésben betöltött szerepét3. az immunrendszer egy önszabályozó funkcionális hálózat, amely a limfocyták és antitestek kölcsönhatásán alapul.
A díj másik felét az argentin születésű brit C. Milstein és a német G. Köhler kapta a monoklonális antitestek előállításáért, amely új lehetőségeket nyitott a biológiai kutatások számos területén.
Két molekulárgenetikus: az amerikai M. S. Brown és J. L. Goldstein 1985-ben nyert aranyérmet, mert forradalmasította mind a koleszterol anyagcsere szabályozásáról, mind az abnormálisan emelkedett vérkoleszterol-szint által okozott betegségek okairól és keletkezéséről az egész addigi ismereteket. Kimutatták a vérben a koleszteroltatralmú részecskék megkötésére képes LDL (low density lipoprotein) receptorokat, amelyek a Lovastatin nevű és hasonló hatású gyógyszerek előállításához vezetett.
Az 1986. év kitűntetettjei: az amerikai biokémikus S. Cohen és az olasz-amerikai Rita Levi-Montalcini. Ők izolálták először az idegsejt osztódásában, illetve differenciálódásában alapvető szerepet játszó ún. „nerv growth factor”-t.
Majd 1987-ben nyerte el az első japán kutató, Susuma Tonegawa az orvosi és fiziológiai Nobel-díjat, amikor megvilágította az antitest termelés változékonyságának genetikai alapjait. Azonosította az antitestek könnyű és nehéz láncainak felépítéséhez szükséges „constant”,”variable”,”joining” és „diversity” géneket, amelyek az immunológia alapvető fogalmai lettek.
Az 1988-as év ismét a farmakológusoké. Az angol Sir James W. Black, az amerikai Gertrude Belle Elion és G. H. Hitchings új immunszupresszáns, malária-ellenes, béta-adrenerg receptort blokkoló és hatásos vírus elleni gyógyszert állítottak elő. A Trimethoprime az AIDS-ben gyakori Pneumocystis carini kezelésére is hatásos.
A tengerentúli fölény állandósult, természetesen a bevándorlók segítségével. Az 1989-ben díjazott J. M. Bishop és H. E. Varmus kimutatta, hogy az állati tumor vírusok onkogénjei eredetileg celluláris génekből (proto-onkogénekből) származnak. Ezzel megváltozott a sejtek normális és tumoros növekedéséről alkotott képünk.
Az 1990. évi Nobel-díj ismét két amerikait illetett: J. E. Murray és D. Thomas kapta a szerv- és sejttranszplantáció területén elért eredményekért. Murray végezte az első sikeres veseátültetést homozigota ikreken, Thomas pedig a csontvelőátültetés kidolgozásában játszott úttörő szerepet. Fontosságukat az idő igazolta.
Aztán 1991-ben a német E. Neher és B. Sakmann kettősre esett az illusztris bizottság választása: az ioncsatornák szerepének tisztázása terén elért eredményeikért. A sejthártyákon csatornákat találtak, amelyek specifikusan engedik át a különböző (nátrium, kálium, klorid) ionokat, s ez elősegíti a sejtszekréció működésének megértését.
Edmund H. Fischer és Edwin G. Krebs, az 1992. év amerikai díjazottjai a reversibilis protein foszforilációnak a sejtműködés szabályozásában betöltött szerepét tisztázták. Bebizonyították, hogy a foszfát csoportok kötődésétől függően megváltozik a fehérjék háromdimenziós struktúrája és aktivitási állapota. Ez az élővilág egyik legelterjedtebb szabályozási mechanizmusa.
Újabb mérföldkő az 1993-ban Nobel-díjas amerikai R. J. Roberts és Ph. A. Sharp azon megállapítása, hogy a gének nem folyamatosan kódolódnak, hanem több darabban helyezkednek el a kromoszómális DNS-ben. Ez mind a vírusra, mind az emberre érvényes. Elméleti jelentőségén túl több betegség kialakulására ad elfogadható magyarázatot.
Az 1994-ben kitüntetett A. G. Gilman és M. Rodbell amerikai kettős a G-proteinek illetve ezeknek a jelátviteli folyamatokban betöltött szerepét tisztázta. Az élő szervezet működésének egyik alapja a sejtek közötti, pl. hormonokkal történő kommunikáció. Gilman azonosította az egyik legelterjedtebb un. „transducer” fehérjét, az un. G-proteint, amelynek aktiválódása magyarázza a szag- és ízérzés folyamatát.
A változatosság kedvéért 1995-ben két német Christiane Nüsslein-Vilhard és Eric F. Wieschaus következett az amerikai Edward B. Lewis társaságában. Ők fejtették meg a korai embrionális fejlődést szabályozó genetikai mechanizmust. A német kettős kimutatta, hogy az ébrényi fejlődést aránylag kevés, jól meghatározott szereppel bíró gén irányítja. Lewis szerint az egyedfejlődést szabályozó, azonos időben aktiválódó gének a kromoszómákon belül csoportokba rendeződnek és az időbeli aktiválódás követi a megadott sorrendet.
Majd 1996-ban az ausztrál P. C. Doherty és a svájci R. M: Zinkernagel kapott Nobel-díjat a sejtmediálon történő immunválasz felfedezéséért. Felismerték, hogy e folyamathoz a fertőzött sejt felszínén a vírus antigén és a megfelelő „major-compatibility” antigén egyidejű jelenléte szükséges. Immunológiai jelentősége óriási.
Az amerikai Stanley B. Prusiner 1997. évi kitüntetése a prion felfedezésének eredménye. Időszerűséget a Crutzfeld-Jacob kór tömeges jelentkezése adott neki. Megállapította, hogy egy fehérjékből álló, nukleinsavat nem tartalmazó kórokozó okozza. Egészséges szervezetben is megtalálható, de a kórokozó formában lévő fehérje patogénné aktiválhatja. ” Jól időzített” felfedezésnek bizonyult.
Az 1998. évi három koszorúzott kutató: R. F. Furchgott, L. I. Ignarro és Ferid Murad, a különböző eredetű amerikaiak kimutatták, hogy a nitrogénoxid kulcsfontosságú a vérkeringés szabályozásában. Külön érdekesség, hogy a belgyógyászatban régóta használt nitroglicerin is a nitrogénoxid felszabadulása révén fejti ki hatását. Ebből készítette a nagy díj-alapító a dinamitot és kapta gyógyszerül a szívbántalmaira. A nevezett három kutató felfedezése vezetett az impotencia-zavarokra használt sikergyógyszer, a sildenafil, azaz a Viagra előállításához.
A német származású amerikai G. Blobel felismerte, hogy a fehérjék sejten belüli transzportját és lokalizációját a bennük található specifikus aminósav-szekvenciák határozzák meg. Úgy működnek, akár a postai irányítószámok. Joggal érdemesítették a 1999. évi díjra.
A 20. század utolsó évének kitüntetettjei: a svéd Arvid Carlsson, az amerikai P. Greengard és E. R. Kandel a központi idegrendszer jelátviteli mechanizmusát tisztázták. Carlsson felfedezte a dopamine neuritranszmitter funkcióját, s annak hiányát Parkinson-kórban. Greengrad leírta, hogy a jelátvitel számos fehérje reversibilis foszforilációján keresztül történik, Kandel pedig tisztázta a szinapszisok szerepét a rövid és hosszútávú memóriaműködésben.
Nem minden Nobel-díj azonos értékű és korszakos jelentőségű, a medicina évszázados fejlődését azonban hűen tükrözi.
A DNS, a CT és a szervátültetés nélkül ma már elképzelhetetlen mind az elméleti, mind a gyakorlati orvostudomány, de a Nobel-díj kiosztása „témahiány” miatt a belátható időn belül még nem fog megszűnni.

Source: http://www.orvostortenet.hu/tankonyvek/tk-05/pdf_Szallasi/nobel_dij_tort_3resz.pdf