Novemberi naplÓ

NOVEMBERI NAPLÓ

Amikor rázott a hideg, s amikor már nem
Kirázott a hideg.
Ültem a számítógép előtt, postáztam az októberi naplót, s közben azon
tűnődtem, vajon hányan reagálnak rá. Számba is vettem, kiktől érkezhet válasz,
amikor remegés futott át rajtam, aztán már a szám is reszketett, végül az egész
testem. Fütyültem már a naplóra, lezártam a készüléket, beültem a fotelbe,
plédbe burkoltam magam, a fejemet is behúztam, s elkezdtem belehelni a
takaróval lezárt teret, de a reszketés nem szűnt, sőt.
Akkor aztán kikiáltottam a konyhába, jönne már be a feleségem forró teával
meg kalmopyrinnel. Meg is ijedt hirtelen, ilyen reszketést még nem látott, ő sok
mindent szokott csinálni, de reszketni nem, s az volt az érdekes, hogy kísérő
jelenség, nátha, köhögés, torokfájás, semmi, csak a reszketés, no meg a láz,
mivel hogy hozta a lázmérőt, s az bizony jelzett, hogy szökell a hőmérsékletem.
Aztán leszaladt a sarki patikába, ott rábeszélték az Aspirin komplexre, bevettem,
s ágyba feküdtem.
Betegen az egész napló-ügy tovább már „nem bírt érdekelni”, nem
foglalkoztatott, ki jelez és ki nem. Le kellett mondani egy színházi előadást is. A
Mario és a varázslót néztük volna meg aznap délután a Kolibriben, Készültem rá
nagyon, s mégis, hogy lekötött a testi nyomorúságom, nem értem rá
szomorkodni, hogy lemaradtam valamiről. És nem bánkódtam a miatt sem, hogy
el kellett hagynom - ilyen sem fordult még húsz év alatt elő - el kellett hagynom
az óráimat a főiskolán.
Aztán, hogy már nem rázott a hideg, s újra a számítógép mellé ültem,
lekopogtam a fenti sorokat, és úgy ítéltem meg, jó lesz a novemberi naplóba.
A birsalmasajt és a gyerekkor
Tulajdonképpen nem emlékszem, miként is csinálta édesanyám a birsalmasajtot,
csak arra a mozzanatra, amikor a sűrű masszát különféle pléhformákba öntötte,
bordás kör- vagy szívformákba. Aztán vártunk, míg az öntet kellő keménységűre
dermed, s vághatóvá válik. Akkor felszeletelte, többnyire süteményszaggatóval,
rendszerint csonkahold formájúra. Aztán üvegtálakra pakolta a birsalmasajtot, s
esténként, vacsora után, sütemény helyett feltálalta. Akkor ehettünk belőle. A
többit az ebédlőkredencébe helyezte, s természetesen megtiltotta, hogy engedély
nélkül hozzányúljunk, s mi természetesen nem vettük komolyan a tiltást.
Lopkodtunk belőle, főként akkor, amikor vendégek jöttek, s a figyelem
központjából kikerültünk.
Akarok-e segíteni a cukros birsalma pép kavarásában – kérdezte Kósa Vilma -
és én nem mertem azt mondani, hogy jobban szeretnék a számítógép mellett
ülni, mint a tűzhely mellett állni. Így aztán mentem, ha nem is ugrottam,
mentem, annál is inkább, mivel a birsalmákért magam hajlókáztam a lányomék
kertjében azok alatt a bokrosra terebélyesedett fák alatt, melyeket évekkel
ezelőtt ugyancsak magam ültettem.
Szóval mentem, álltam, kavartam, s közben megidéződött a gyermekkor. A
birsalma lekvár illata belengte a konyhát meg a lakást, s mint Proustnál a
teasütemény, bennem a birsalma-keverés mozzanata indította el az emlékezést.
Mi mindent láttam, édesanyámat a konyhában, ahogy a vacsorához készülődik,
édesapámat, ahogy ül az asztalnál és mosolyog. Derűt fakasztóan mosolyog.
Óh, az a birsalmasajt, meg a nagy asztal, meg a kredenc! Óh, amikor még együtt
voltunk! Amikor még mind az öten együtt voltunk!
Közvetítettem, Uram.
Már nem mondom, mit nem adnék, ha tudnék egy jó hasonlatot írni, olyat,
amilyet Krúdy úr tudott, meg Kosztlányi Dezső - megint olvasom a novelláit –,
vagy a barátom, Aknay Tibor, meg a népdalok szerzői. Mért is áhítoznék
olyasmire, amit lehetetlen elérnem. Képeket láttatni, hasonlatokban
gondolkodni, erre születni kell. Volt időm belátni, hogy jómagam nem a líra és
novella művelésére teremtődtem.
Mire hát? Hogy a valóságot, melyet a magam élményvilágában
megszínesítettem vagy éppen lecsupaszítottam, hibátlan mondatokba foglaljam,
vagy,
naplójegyzeteimben, és kedvező színben ábrázoljam azokat, akiket szeretek. És arra is, hogy örömömet leljem egy-egy szépre sikeredett, a valóságot lebegtetni képes mondatban. Na, de miért? Mért (volt) fontos a pontos fogalmazás? A valóság többnyire fogalmi szinten való rögzítése. Mindenkoron üzenetet közvetítettem. Akkor is, amikor írtam. Önéletrajzi regényt, naplót, szövegelemzést, esszét, bármit. Én mindig postás voltam. Úgy tetszik énnékem, hogy erre születtem, vagy ezért születtem. És rájövök, hogy nemcsak akkor közvetítettem, mikor írtam, akkor is, mikor tanítottam, mikor rendeztem, mikor előadóművészként pódiumra álltam. Ha majd megkérdezi Szent Péter, mit csináltál te a földön fiam, mi mást válaszolhatnék: Közvetítettem Uram. Olyan igéket, melyekről meg voltam győződve, hogy igazak.
Egy délelőttről, mikor azt mondtuk, gyönyörű az élet
- Na - mondja Kósa Vilma –, gubbasztottál már eleget a számítógép mellett,
tessék kikapcsolni. Mióta ígéred, hogy kimozdulunk! Most szépen süt a nap, itt
az idő.
- Most vagy soha -, teszem hozzá, hogy humorba oldjam a szigorúságot.
- Döntsd el, hová szeretnél menni. Gödöllőre vagy Szentendrére?
- Gondolom, emlékszel az Ilf-Petrov szatírára. A szovjet Robinson írójának
megengedi a cenzor elvtárs, hogy válasszon. A lakatlan szigeten tetszése szerint
boríthatja le az asztalt piros vagy zöld terítővel.
Kósa Vilma nevet. Én meg.
- Tudod mit, ha már menni kell, gombászni megyünk az erdőbe. És
Nagykovácsi irányába indulunk el.
Feltarisznyázunk. Mindent viszünk magunkkal, amit kell, elemózsiát, teát,
pálinkát, szatyrot, kést. Villamosozunk és autóbuszozunk, aztán nedves
ösvényeken kutyagolunk, és páratlan a szerencsém, mindjárt az erdő előtt, a
csupasz domb alján gombát találok. S én találok, nem Kósa Vilma. És lila
pereszkét, legalább két kilót. Lelkesülten mondom.
- Irány az erdő, ott lesz a jó vargánya.
Erdő van, de drótvágónk nincs. Így aztán a tölgyesbe be nem hatolhatunk,
utunkat állja a drótkerítés, ami messziről nem is látszott. S nem szedhetünk
vargányát sem, vargányát, ami más néven, tinórú, ami, mint megtudtam
mostanában, a tinó orrú birtokos szókapcsolásból kapta a nevét, de hát kaphatta
bárhonnan, mi a közelébe sem juthattunk. Tiborc panasza jut eszembe, meg
Csokonai verse. A kerítésről.
A nap szerencsére süt. Gomba már a tarisznyában. Leülünk hát egy farönkre,
meghúzzuk a lapos üvegemet, s falatozunk.
- Gyönyörű ez a vidék – lelkesedünk
Megint kortyolunk, s tovább falatozunk.
- Gyönyörű ez az ország.
Jó étvágyunk van, kiürítjük a két decist.
- Gyönyörű ez az élet –, s elfelejtjük, hogy a vége felé tartunk.
Aztán.
- Legközelebb Gödöllőre megyünk vagy Szentendrére.
Máskor meg azzal szembesülsz, hogy eljárt az idő
Voltak két-háromszázan is azon az országos népművelési konferencián, melyre
meghívást kaptam.
- Elmegyek –döntöttem – hátha találkozom régi ismerősökkel.
Tízen, ha voltak, akiknek örvendezhettem.
Elszontyolodva kullogtam lefele a lépcsőn, ostoroztam is magam méla
igyekezettel; hogy lehettem ilyen balga.
Huszonöt éve is annak, hogy efféle konferencián megfordultam. Akkor persze
hogy mindenki ismerős volt, persze, hogy mindenkinek ismerőse voltam!
Csakhogy, csakhogy! Eljárt az idő, bizony el! Negyedszázad! Elmentek,
eltűntek a régiek, a hajdani ismerősök, majdhogynem azt írtam, a hajdani
eszelősök. Cserebogár, sárga cserebogár. Mondhatod, vagy énekelheted Petőfi
költeményét.
Meg aztán: „Öregek domb alján, fiatalok dombon”. Emlékezzél csak, milyen
lelkesen komponáltad Ady műsorodba a költő versét, melyből az említett sor is
való. Milyen lelkesen, 1973-ban! Magad is fiatalon a dombra, oda akartál jutni!
Én öreg, elszontyolodva kullogtam a márványlépcsőn lefelé, magányosan -
annak idején, huszonöt éve ezen a lépcsőn futottam, nem lefelé, felfelé, nem
magánosan, kísérettel –, s ahogy lépdeltem egyik lépcsőről a másikra, lassú
ritmusban motyogtam Burns versét, azt hogy „lefelé ballagunk már John
Anderson, szívem.”
Aztán leértem a lépcső aljára, kisétáltam a térre, pár percre még leültem a kinti,
kerti padra, noha csúf volt ez a novemberi délután, szürke és nedves, leültem,
érezni a lóca hidegét, derekamban a reumás fájást, szenvedni akartam, hogy
érezzem is, ne csak tudjam és mondjam, József Attilával - verssorát, kiszakítva a
kontextusból -, azt, hogy „az idő lassan elszivárog.”
Elszivárgott öreg!
És ez törvény.
Miről szólnék, ha még szólnék
Tényleg, miről szólnék, ha még tehetném, miféle színjátékot írnék, rendeznék?
A kérdésem második felére, a mifélére én most nem válaszolok, mivel, hogy
nem tudom. De hogy alkotói izgalmat mi indukálna, arról van sejtésem. Nem
szólnék másról, csak amiről eddig, hogy mi, kisemberek és kisnemzetek át
vagyunk vágva. Hogy kiszolgáltatottak vagyunk. Hogy a szabadság, illúzió.
Most éppen nem fegyveres hatalom kussoltat, valami más, ami ravaszabb, mert
személytelenebb, megfoghatatlanabb. Még hogy nem lesz a tőke úr mirajtunk!
Bizony mondom, újfent manipuláltattunk. Újraolvasnám, értelmezném és
elemezném Illyés Gyula versét, az Egy mondat a zsarnokságról-t. Tág
asszociációkban, de erről szólnék, miként követjük, szinte fel nem fogva a
hatást, a különféle csatornákon hozzánk jutó trendet; miként sorolódunk be a
globalista nyájba, s vesszük tudomásul, hogy karámba vagyunk zárva, esszük az
egyen-eledelt, menetrendszerűek nyírják a bundánkat, hallgatjuk a kozmopolita
furulyát, s már nem is tudjuk, mik vagyunk, rackák, merinóiak, és észre sem
vesszük, mikor altatnak el örökre.
Valami ilyesmiről szólnék.
De már nem teszem. Tegye más.
Jegyzetelek
Ülök a buszon, villamoson, vonaton, eszembe jut valami, amiről úgy gondolom,
hogy érdekes vagy fontos, megörökítésre váró, aztán mikor papír elé kerülök,
hogy leírjam, nem jut eszembe, amiről azt gondoltam, hogy érdekes, fontos,
megörökítésre váró. Előszivárog az még később, egyelőre még előszivárog, csak
nem akkor, amikor én akarom. Máskor, és a maga akaratából. Ez nyugtalanít.
Örülök persze, de még hogy, a váratlan újra felbukkanásnak is, mert jelez, én
legalább is így akarom értelmezni, jelzi, hogy nem végleges a romlás, hogy az
én szürke állományom működése még nem teljesen független az én
szándékomtól.
Aztán eszembe jut, hogy Móricz Zsigmond, nem is vénkorában, állandóan
jegyzetfüzettel meg plajbásszal járt, a kofahajón is jegyzetelt, míg jött befelé
Leányfaluból a pesti szerkesztőségbe. Újabban én is ezt teszem, vonaton,
buszon, Kovácsi felé villamoson. Ha eszembe jut valami, amiről azt gondolom,
jó lesz a naplómba, mondjuk, érdekes szituációba keveredtem, és sajnálnám
említetlenül hagyni, már veszem is elő a táskát, abból a műanyag fedelű mappát,
onnan a fehér papírt, no meg, a számtalan golyóstoll közül egyet, s én bizony
rögvest jegyzetelek. De akkor is ezt teszem, ha fültanúja vagyok egy érdekes
vagy jellemző beszélgetésnek.
Nem idegen ez tőlem, és nem is előzmény nélküli. A főiskolai drámás óráimról
ugyanis, ha jöttem hazafelé Nagykőrösről, mindig is készítettem feljegyzéseket.
Nem mindről persze, csak amelyekről feldobottam jöttem ki, vagy amelyeket
kudarcként éltem meg. Azokban mindig kellett lenni olyan mozzanatnak, amit
megörökítendőnek gondoltam.
A szakmai könyveim ezekből a feldobottságokból és kudarcélményekből
születtek.
A hétköznapi feljegyzésekből meg a Dété naplója.
Úgy hogy jegyzetelek.
Joli
Több mint egy éve, hogy felfedeztük egymást. Mindketten tudtunk a másikról,
de személyesen valamiképpen soha nem találkoztunk. Másod-unokatestvérem
pedig, apai nagyanyám ágáról, a Hádákéról, Beregszászból. A férjével együtt
most Pest mellett laknak - a lányánál, aki ide jött férjhez -, egy nagy
villalakásban. Miután nyugdíjba kerültek, jöttek át Magyarországra.
Egy konferencián bukkantunk egymásra, a Kárpátaljáról áttelepült magyarok
országos közgyűlésén. Itt aztán címeket cseréltünk, nehogy szem elől tévesszük
egymást, s én ígértem, hogy mihelyst lehet, megyünk. Mihelyst lehet. Másfél év
után jutottunk ki hozzájuk.
Joli, mert így hívják a rokonomat, kijött elibénk a buszmegállóhoz, s míg
ballagtunk a ház irányába, beszélgettünk erről-arról – ő már olvasta a
Visszanéztem című önéletrajzi könyvemet -, s egyszer csak azt mondja:
- Arra kérnélek, hogy politikáról ne beszélj a férjemmel, ő ugyanis másként
gondolkozik.
Joli kicsi gyerek volt, amikor 1944 telén a megszálló ruszkik elvitték az apját.
Egy éjszaka. Otthonról. És soha többet nem látták. Hír sem érkezett felőle. Azt
mondja Joli, nagy magyar volt az édesapja, ez lehetett a bűne. Az anyjuk nevelte
– erről az ágról a rokonság – őt, meg a testvérét. Jolinak aztán sikerült
elvégeznie a tanítóképzőt, hamar férjet talált, a tanítónő egy pionír-vezetőt,
biológia-szakost egyébként, aki hol iskolában, hol kolhozban dolgozott,
többnyire irányítóként.
Sokáig, sok mindenről beszélgettünk. A napi politikáról is, de nem én hoztam
szóba. Hallgattam. Úgy tettem, mint apukám tett volna. Mosolyogtam.
Jövet tőlük, a buszon végig Jolira gondoltam. Mi mindent kellett át- és
megélnie!
Joli, Joli!
A múltat nem is lehet bevallani
A múltat be kell vallani, írja József Attila nevezetes versében, s magam is
amondó volnék, hogy tényleg be kéne. De mintha nem így történnék. Sem a
nagyközösségek, sem a kicsik életében. Pláne az egyénekében. Mindenki annyit
vall be, amennyi az érdekeit nem sérti, illetve amennyi az érdekszférájába
tartozók érdekeit nem sérti.
Én is ezt teszem. Bár kritikusaim az őszinteségemért szoktak volt dicsérni
önéletrajzi könyveimről szólván, magam is gyakorlom az elhallgatás
művészetét. Direkt módon nem hazudok, csak nem mondok el mindent.
Egyszer-kétszer megkíséreltem már a „most aztán beolvasok pozíciójából”
megírni mindazt, amiről úgy gondoltam, hogy nem maradhat kimondatlan,
mivel a hallgatás fekélyesít, de el lettem páholva. Ezek után az önmeggyőzés
módszeréhez folyamodtam, s mikor kitört rajtam az őszinteség rohama, efféle
szónoklatokat intéztem magamhoz.
Ugyan már, mit érsz vele, ha mint az öszvér, csökönyösködsz. Légy laza. Nézd
a dolgot máshonnan, s a piszkosat szürkének látod. Füstölögj magadban, az
ellenfeleid helyett szidd a feleségedet, s már nem vagy harctéren. Nem kell
lövöldöznöd, kezelhetőbbé válik a vérnyomásod, s nem is terítenek le. Hogy ez
megalkuvás? Lehet! .
Lehet, hogy a múltat nem is lehet bevallani. Nem célszerű. Működik az erősebb
kutya b…ik szindróma
És hogy annyiféle múlt van.
A végén a dolgok átértékelődnek
A testvérem megint kórházban. Újabb agyvérzés. A vérömleny a
beszédközpontot hálózta be. Nem tud beszélni, de nem is igen érti, mit mondunk
neki.
Szendergett, mikor az ágya előtt megálltam. Megérintettem. Kinyitotta a szemét,
csodálkozva felismert, elmosolyodott. Vidámságot tettetve szóltam hozzá, ennek
örült, valamit válaszolt is volna, de rájött, a szót kimondani nem tudja, ép
balkezével csapott egyet a levegőbe, arcvonásai elszomorodtak, s a jobb szeme
beharmatosodott.
Már csaknem elbőgtem magamat, amikor megmarkolta a jobb kezemet, s nem
várt erővel a szájához húzta, és megcsókolta. Mint annak idején mi is a
szüleinknek. A gyerek, aki beszélni még nem tud, de annyi más eszköze van
érzelmi kapcsolódása kifejezésére, a csók legfőbbképpen.
Attila testvérem megrendített. Álltam az ágyánál, jeleket küldtünk egymásnak,
közben egy Radnóti sor kóválygott az agyamban. „mert ami volt, annak más
távlatot ád a halál már.” Nemcsak a halál, szerencsére most még nem a halál,
gondoltam, de a betegágy is, annak a tudata, hogy előbb-utóbb itt kell hagyni ezt
a világot. S mintha a mostani agyammal én feküdtem volna a testvérem helyén.
Messziről kezdtem nézni az életemet, némileg kívülről, és más helyre kerültek a
dolgok, az, amit eredménynek, értéknek tartottam. Sorrend-csere történt.
Mindennek más távlatot adott a betegágy.
Búcsúztam a testvéremtől, a betegszoba ajtajából, még intettem neki, ő egy
beteg madár szárnycsapásával vissza, s míg ültem a vonaton, Szombathelyről
vissza, volt időm tűnődni, mi végre is élünk, és mi végre halunk.

Source: http://files.jatszo.webnode.hu/200001567-43f3a44ee1/napl_12_nov.pdf